Tintin, az örökifjú belga riporter

Az utolsó teljes album 1976-ban jelent meg, s bár a szerző belekezdett egy újabb kötetbe, csak jegyzetekig és vázlatokig jutott. Hergé végső akarata szerint teremtménye története nem folytatódhat soha többé.

Tintin első, Szovjetunióban játszódó kalandja éveken át beszerezhetetlen volt kínosan túlzó kommunizmusellenessége miatt, a második, kongói történetet pedig néhol már csak kritikai kiadásban engedik megjelentetni az afrikai feketék lekezelő ábrázolása miatt. Harmadszorra Amerikába küldte hősét Hergé, ahol véletlenül éppen Al Caponéval és bandájával futott össze. Ma már szinte hihetetlen, hogy a politikai korrektségtől fényévekre járó történetek annak idején mekkora népszerűséget hoztak alkotójuknak. Tény viszont, hogy ezekkel a sztorikkal Hergé nem volt igazán megelégedve.

Az első három történet sablonokra épült, heti egy oldalas folytatásokban közölték, gyakorlatilag rögtönözve. Minden oldal egy izgalmas képpel zárult, hogy kedvet csináljon a következő szám beszerzéséhez. Hergé jelenetről jelenetre haladt, nem volt íve a történeteknek – valószínűleg ő sem nagyon tudta, mi lesz hősével három-négy hét múlva. Ennek persze az is volt az oka, hogy Tintin kalandjain kívül a mellékletet szerkesztenie és illusztrálnia kellett. A később roppant részletes és precíz dokumentációval dolgozó Hergé ekkor még alig használt forrásokat, és nem volt alkalma válogatni. Ezzel a gyakorlattal próbált szakítani az 1932 decemberében induló negyedik epizóddal, amely a lapban még Tintin keleti kalandjai címen futott.

Ez az első olyan Tintin, amelyen látszik, hogy nem csupán egymást ötletszerűen követő jelenetek halmaza, hanem van egy elképzelés, amit többé-kevésbé következetesen végigvisz a szerző. És végre lehetőséget kapott egy „tiszta” kalandra, nem kellett elítélnie sem a szovjet rendszert, sem a chicagói rendetlenséget, és még csak a belga gyarmati politikát sem kellett dicsérnie. A keleti kalandhoz aktuális és izgalmas témákból indult ki: egyrészt a híres kalandor, Henry de Monfreid első önéletrajzi regényét, az 1931-ben megjelent Vörös tenger titkai-t használta fel forrásként (Monfreidnek egy másik műve, a Rejtelmes Abesszínia pár évvel később magyarul is megjelent), másrészt Tutanhamon tíz évvel korábban felfedezett múmiája és az azzal kapcsolatos képzelt „fáraó átka” ragadta meg a fantáziáját. Rejtjeles üzenetek, csuklyás összeesküvők, múmiák, kémek, fakírok, fegyver- és ópiumcsempészek – ma már szinte unalmas maga a felsorolás is, de nyolcan évvel ezelőtt még újdonságnak számítottak ezek a témák és fordulatok.

Az első próbálkozásnak egész jól sikerült kaland 1934 februárjában ért véget a Le Petit Vingtième-ben, és még abban az évben megjelent albumban is, méghozzá immár a Casterman kiadó gondozásában – ekkor kapta végleges címét A fáraó szivarjai.

1942-ben a Casterman beszerzett egy ofszet nyomdagépet, és Hergével egyetértésben elérkezettnek látta az időt, hogy áttérjenek a színes kötetekre. Csakhogy a háború alatt jelentősen megnövekedtek a nyersanyagárak, ami a kiadó számára lehetetlenné tette, hogy az eredetileg 100 oldal feletti albumokat jelentesse meg újra, kiszínezve. Kompromisszumos megoldásként abban maradtak, hogy ezentúl maximum 62 oldal lesz egy-egy történet, de az albumok méretét megnövelik. Hergé amúgy sem volt igazán megelégedve az első részek grafikájával, és mivel ekkor már több asszisztens alkalmazását is megengedhette magát, örömmel vállalta, hogy nem egyszerűen áttördeli és kiszínezi, hanem gyakorlatilag újra is rajzolja-rajzoltatja a korábbi epizódokat. Ez már csak azért is jól jött neki, mert így ki lehetett iktatni a történetet megszakító, az egyes oldalakat lezáró „cliffhangereket”.

Számos tekintetben a sorozat csúcsának számít az On a marché sur la Lune (Valaki járt a Holdon) című epizód, amely három és fél éven át tartott – igaz, a történet aztán két kötetben jelent meg, és ennek megfelelően Hergé beiktatott egy hosszabb szünetet. Az ötvenes évek elején már nagyon aktuális téma volt az űrutazás lehetősége, és Hergé szokásos alaposságával járt utána a technikai részleteknek. Több szaktekintéllyel is konzultált, és megépítette a holdrakéta kicsinyített makettjét is. Ebben az epizódban már igen nagy segítséget kapott új asszisztensétől, Bob de Moortól.

Szintén kiemelkedő rész az 1954 végétől megjelenő L’affaire Tournesol (A Tournesol-ügy), amely a hidegháborús hangulatot idézi meg, kémkedéssel, tudományos titkok elrablásával. Ennek az elkészítésében már a nagyüzemként működő Studios Hergé két újabb munkatársa, Jacques Martin és Roger Leloup is részt vett. Hergé szinte kizárólag a karaktereket rajzolta, a díszleteket és a színezést asszisztenseire hagyta. A következő történet, a Coke en stock (Koksz-szállítmány) megint inkább egy önfeledt kaland volt, ám ennek a rajzolása közben Hergé magánéleti válságba került: szilárd erkölcsi meggyőződése dacára házasságon kívüli kapcsolatot létesített egyik fiatal munkatársnőjével, ami súlyos vívódásokat idézett elő nála. Rászánta magát a pszichoanalízisre, aminek köszönhetően régóta érlelődő félelmeit és gátlásait sikerült kiírnia magából legszemélyesebb Tintin-történetében, a Tintin au Tibetben (Tintin Tibetben). 

Forrás: Bayer Antal: Tintin: A fáraó szivarjai - időn kívül és belül

https://neroblanco.blog.hu/2011/07/26/tintin_idon_kivul_es_belul